Times of India 1862. szeptember. 30.
Nagyon sok értékes adatot tartalmazó cikk Coja Cazar/Lazar Gregorio utáni örökösödési perről, amely majd
150 évig húzódott, mire az eredeti örökösök sokadik generciós leszármazottai hozzájuthattak az örökséghez.
Az évtizedeken át húzódó, Coya Cazar/Lazar Gregorio öröksége utáni pereskedés egyik bírósági
dötése olvasható az indiai napilapban, amelyből kiderül a pontos rokoni kapcsolat az
említett örökülhagyó és az Agamálok, így az Osztrák-Magyar Monarchiában élő Agamál-ág között.
Különlegesen értékes dokumentum, mert bár az említett felmenőkkel kapcsolatban nem áll
rendelkezésre a rokoni kapcsolatokat minden kétséget kizáróan bizonyító anyakönyvi
irat, az indiai bíróság döntését azonban ésszerű hitelesnek elfogadni. Az eredeti cikk
kattintásra nagyban is olvasható, mellette pedig a pontos magyar fordítás, a lényegesebb
részletek kiemelésével.
LEGFELSŐBB BÍRÓSÁG (Jogelődtől átvett ügy)
(Az ügyet M. Sausse, C. J. bíró tárgyalta.)
Coja Cazar Gregorio javainak és a Birodalmi Törvényhozó Tanács 1855. évi VIII. törvénye ügyében.
M. Sausse bíró tavaly augusztusban meghozta az alábbi írásbeli ítéletet a fenti ügyben:
A fellebbezést az 1855. évi VIII. törvény 52. szakasza értelmében nyújtották be a Legfelsőbb Bírósághoz az Állami Hagyatékkezelő határozatával szemben, amelyben a Felperesek kifogásolták, hogy a Hagyatékkezelő elutasította arra vonatkozó keresetüket, hogy fizessen ki a részükre 229.135 rúpiát, amelyet jelenleg Bombay Kormánya kezel az 1774-ben elhunyt Cazar Gregorio legközelebbi hozzátartozója nevében.
A fellebbezést formailag az Állami Hagyatékkezelővel és Bombay Kormányával szemben kell benyújtani, de a cím megfelelően módosítható.
Úgy tűnik, hogy az örmény felmenőkkel rendelkező, de Shorot községből (Nahicseván, Perzsia) származó Coja Cazar Gregorio 1763 táján telepedett le Bengálban kereskedőként, székhelye Dakka lett, amely 1765-ben brit függőségbe került. Számos településsel kereskedett, köztük a Perzsa-öböl partján fekvő Bászra városával is. 1774-ben éppen ebbe a kikötőbe szállított árut Kalkuttából, amikor a hajóút során életét vesztette.
A bászrai kikötőbe beérkezett javak Moore úrnak, az akkor hivatalban lévő brit helytartónak a megőrzésébe kerültek, de mivel abban az évben a perzsák ostrom alá vonták a várost, a helytartó a javakból származó bevételt Bombay városába vitte, ahol őt jelölték ki hagyatéki gondnokként Cazar Gregorio ingóságai felett, majd 1786-ban 89.591 rúpiát fizettek be az Államkincstárba a hagyaték javára a hagyaték ügyében folyamatban lévő perek lezárásáig.
Amikor Coja Cazar Gregorio Kalkuttából Bászrába indult, a hajóút időtartamára meghatalmazást adott bizonyos Satoor Gregoriónak arra, hogy „távollétében és visszaérkezéséig” eljárjon helyette. Bengálban 1777-ben Satoor Gregoriót jelölték ki hagyatéki gondnoknak, aki nem sokkal később ugyanezt kérelmezte Bombayben is. Itt azonban elutasították a kérelmet, arra hivatkozással, hogy Coja Cazar Gregorio hagyatéki gondnokának már korábban megtették Moore urat, az előző bászrai helytartót.
Satoor Gregorio ezt követően azt állította, hogy Cazar Gregorio végrendeletet hagyott hátra Bászrában. Több hivatalos megkeresést is kiküldtek a tanúvallomások beszerzésére, és amikor ezek beérkeztek, kérelmet nyújtottak be a hagyaték átadására. 1779-ben azonban bizonyos Mighardich óvást jelentett be a hagyatékátadással szemben, azt állítva, hogy Cazar Gregorio elsőfokú unokatestvéreként és legközelebbi férfi örököseként ő jogosult a teljes bombayi hagyatékra. Mighardich úr ekkor Konstantinápolyban élt és igényét brit kereskedőkön, név szerint Humpheys úron keresztül jelentette be, akinek erre a célra a konstantinápolyi brit nagykövetségen 1779-ben aláírt és hitelesített meghatalmazást is adott.
A bombayi polgári bíróságokon vita alakult ki a hagyaték átadásának ügyében, de fellebbezést követően Nagy-Britannia Államtanácsa arra a megállapításra jutott, hogy Cazar Gregorio nem hagyott hátra végrendeletet.
Satoor Gregorio de bonis non administratis alapon (vagyis hagyatéki gondnok hiányára hivatkozva) kérelmezte második hagyatéki gondnoknak történő kijelölését Bombayben, amelyet ügyvédei, Tate és Adamson urak meg is kaptak. Új jogkörében eljárva, megpróbálta kikérni a kincstárban őrzött vagyont, de ezt hosszú pereskedéssel sem sikerült elérnie, ezért 1788-ban az Államtanácshoz fellebbezett a bombayi bíróságok elutasító végzéseivel szemben. Úgy tűnik, hogy a fellebbezés ügye nem jutott el a független tárgyalásig.
A perek még függőben voltak, mikor Mighardich meghalt, és 1787-ben egy konstantinápolyi lakos, bizonyos Parsedan, aki szintén az említett Humpheys-t fogadta fel ügyvédjének, kérelmezte a kincstártól Cazar Gregorio fennálló hagyatékának kifizetését. Parsedan úr azt állította, hogy Mighardich őt tette meg végrendeleti örökösének és végrehajtójának, és Mighardich mint Cazar Gregorio elsőfokú unokatestvére és legközelebbi férfi örököse az örökhagyó teljes vagyonára jogosult az örmény nemzet hagyományai szerint.
Parsedan azt is állította, hogy ő Mighardich egyedüli testvérének, Hassanet asszonynak a legidősebb fiaként Mighardich legidősebb unokaöccse, így ő Cazar Gregorio legközelebbi férfi örököse, aki a teljes hagyatékra jogosult.
Satoor Gregorio ügyvédein, Tate és Adamson urakon keresztül engedélyt kért és kapott Parsedan követelésének vitatására.
Satoor Gregorio a bengáli Sukias Agamal nevében járt el, aki állítása szerint Parsedannál közelebbi rokona Cazar Gregoriónak.
Satoor Gregorio Parsedan keresetére válaszolva elismerte, hogy Mighardich Cazar Gregorio elsőfokú unokatestvére volt, de vitatta az állítólagos végrendelet hitelességét, és azt is állította, hogy a fent nevezett Hassanet (Parsedan anyja) nem a testvére, csak unokahúga volt Mighardichnak, akinek egyedüli testvére Arzumi volt, akinek öt gyermeke született, nevezetesen az említett Hassanet, Stephan, Agnes, az említett Sukias és Raphael. Előadta, hogy az örmény hagyományok szerint Mighardich és Arzumi egyenlő arányban váltak jogosulttá Cazar Gregorio vagyonára annak halálakor, és amikor Mighardich végrendelet és utód nélkül meghalt, az ő örökrésze testvérének, a nála korábban elhalt Arzuminak öt gyermekére háramlott. Így Sukias és az egyenlő örökrészt követelők részéről Satoor Gregorio amellett érvelt, hogy a hagyatékot „per stripes” (vagyis ági) örökösödés szerint kellett volna felosztani, és Parsedan csupán egy gyermekre jutó örökrészre lett volna jogosult az anyjára, Hassanetre, Arzumi gyermekére jutó egyötöd örökrészből.
Mighardich és Parsedan leszármazását és Mighardich végrendeletének végrehajtását Konstantinápolyban az örmény főpátriárka előtt tett és a helyi brit nagykövetség által hitelesített eskü alatti írásbeli tanúvallomásokkal igazolták a bombayi bíróságok előtt. A tanúvallomások szövegét láthatóan átmásolták a Bombayi Felsőbíróság 1787. évi jegyzőkönyv-gyűjteményébe.
Satoor Gregorio részéről, illetve az általa képviselt osztály részéről, az ügyvédek az említett Sukias által Robert Chambers, a Kalkuttai Legfelsőbb Bíróság bírája előtt eskü alatt tett tanúvallomásra hivatkoztak, valamint egy további (a bíróság által megkeresés útján beszerzett) nyilatkozatra is, amelyet bizonyos Ephesim Josepha úr, chandannagari lakos tett, aki állítása szerint Shorotból származik és így jól ismerte a szintén odavalósi Cazar Gregoriót, Mighardichot és a rokonságukat. Utóbbi tanúvallomások, amelyeket a bombayi bíróságok elé tártak, ma már sem eredetiben sem másolatban nem állnak rendelkezésre, de érdemi részüket az Államtanács 1798. évi határozatában idézi.
Sukias velencei ági mechitarista szerzetes volt, aki ebben az időben Bengálban tartózkodott misszionáriusként.
Mighardich és Cazar Gregorio rokoni kapcsolatát mindkét oldal elismerte.
A Felsőbíróság Parsedan javára döntött és elrendelte a pénz kifizetését Parsedan részére, a Bombayi Ítélőtábla azonban hatályon kívül helyezte ezt a végzést. Parsedan ekkor a Birodalmi Államtanácshoz fellebbezett, amely helybenhagyta az Ítélőtábla ítéletét, és az ügyet visszautalta a bombayi bíróságok illetékességébe azzal, hogy a bíróság „hozzon végzést a hagyaték átadása ügyében az örökhagyó utolsó lakóhelye szerinti ország törvényeinek megfelelően, lehetővé téve, hogy a felek kérelmezzék a bíróságtól az addig felmerült költségeik megtérítését, továbbá a perlés, illetve védekezés folytatását, valamint lehetővé téve, hogy Parsedan kérelmezze a bíróságtól annak az örökrésznek a kifizetését, amelyre egyértelműen jogosult, bármely más személy saját örökrésze iránt támasztott követelésétől függetlenül.”
Valamivel később az említett államtanácsi rendelkezés értelmében a bíróság 29.000 rúpia költségtérítést ítélt meg a Sukiast képviselő Satoor Gregorio részére és 41.179 rúpiát Parsedan részére, így az eredeti 89.500 rúpiából csak valamivel több, mint 14.000 rúpia maradt.
1803-ban a bíróság hivatalvezetőjét utasították, hogy készítsen családfát a jogosult felekről, de nem történt lépés az ügyben. 1812-ben a feladat a bírósági titkár hatáskörébe került, aki 1815-ben a következő jelentést tette: 1813. január 13-án a néhai Sukias atya képviselői ügyvédjének kérelmére hirdetményeket tett közzé a hitelezők és hozzátartozók körében, és a tőle telhető mértékben igyekezett megbizonyosodni arról, van-e a hozzátartozók között bombayi vagy a másik két brit provincia (Madras és Bengál) valamelyikében élő lakos, de erőfeszítései nem vezettek eredményre, mivel csupán az említett ügyvéd jelent meg, aki csak az 1798. évi államtanácsi határozatban szereplő idézeteket tudta előadni bizonyítékként. A titkár a Parsedan által előadott bizonyítékok ellentmondásossága ellenére arányosnak ítélte meg a határozatot, és nyilatkozott, hogy nem tudott eleget tenni a családfa felállítását elrendelő 1803. évi utasításnak.
Az eredeti jelentés már nem áll rendelkezésre, a felhasznált példány pedig vélhetően annak a jelentésnek a másolata, amelyet 1819-ben Mogan úr, az egykori Kelet-indiai Társaság bombayi ügyvédje továbbított válaszként egy követelésre vonatkozó kérelemre.
1807-ben a bíróság elrendelte, hogy a hagyatékot fektessék államkölcsönbe, ahol 1855-re a kezdeti mintegy 14.000 rúpia összeg, jelentős mértékben 229.155 rúpiára gyarapodott.
Az 1815 és 1862 között eltelt 47 évben az érdekelt felek semmilyen lépést nem tettek az 1798. évi államtanácsi határozat érvényesítésére vagy arra, hogy bármilyen formában a bombayi polgári bíróságok elé terjesszék az ügyet, csupán a helyi és brit hivatalos lapokban jelent meg időről időre hirdetmény arról, hogy az összeg továbbra is kiutalásra vár.
1850-ben, 37 év eltelte után, nagy valószínűség szerint valamelyik hirdetmény hatására, bizonyos örmény személyek a török hatóságokon keresztül hivatalos igényt jelentettek be a Brit Kormánynál, és a bombayi kormányzó javaslatára kijelöltek egy meghatalmazottat maguk helyett. A meghatalmazott, Isaia Mizrek atya 1855-ben érkezett Bombaybe, hogy érvényt szerezzen a követeléseknek, és 1857-ben a konstantinápolyi brit miniszter részéről ajánlólevelet adott át a néhai Lord Elphinstone-nak. 1859 vagy 1860 körül Isaia Mizrek atya meghalt, és időbe telt, mire – a jelenlegi állás szerint száznál is több, Törökország és az osztrák domínium különböző részein élő – igényjogosultak újabb meghatalmazást tudtak kiállítani.
1855-ben a Birodalmi Törvényhozó Tanács azonos évi törvénye értelmében a Bombayi Állami Hagyatékkezelő átutalta (az addig törvényesen kezelt) 229.155 rúpiát Bombay Kormányának.
Az 1855. évi VIII. törvény 51. szakasza értelmében minden olyan hagyatékból befolyt jövedelmet, amely a Bombayi Állami Hagyatékkezelő hivatalos kezelésében van, és amelyre 15 éven keresztül „nem terjesztettek elő és ítéltek meg igényt”, át kell utalni és ki kell fizetni az Alkincstárnok részére, aki jóváírja azt a Kelet-indiai Társaság számláján „a Kormány általános céljaira”, az Alkincstárnok és a Főszámvevő átvételi elismervénye pedig „minden további kifizetési és helytállási kötelezettség alól mentesíti a Hagyatékkezelőt.”
A törvény azonban egy kitételt is szab: „a törvény nem engedélyezi ilyen jövedelem átutalását vagy kifizetését abban az esetben, ha az összeg vonatkozásában per van folyamatban vagy pert indítanak a jelen törvény hatályba lépését követően.”
A következő (52.) szakasz előírja, hogy ha olyan igényt támasztanak az említett hagyatéki jövedelemmel szemben, amelyet a provincia Hagyatékkezelője és Főszámvevője megalapozottnak ítél, akkor utóbbi utasítja az Alkincstárnokot arra, hogy fizesse ki a megállapított összeget a jogosultaknak.
„Ha azonban az igényt nem találják megalapozottnak, az igény előterjesztője keresetet nyújthat be a provincia Legfelsőbb Bíróságához a Kelet-indiai Társasággal és a hivatalban lévő Hagyatékkezelővel szemben, a bíróság pedig gyorsított eljárásban – belátása szerint – meghallgatás vagy eskü alatti nyilatkoztatás formájában beszerzi a tanúvallomásokat, majd igazságos és valamennyi peres félre nézve kötelező érvényű ítéletet hoz a kifizetésre irányuló igény ügyében a tőkeösszeg bármekkora részére vonatkozóan.”
A korábbi Állami Hagyatékkezelő határozott véleményben igazságosnak ítélte a felperesek igényét, és 2000 rúpia előleget fizetett ki Isaia Mizrek atya részére, de meghalt, mielőtt a Főszámvevővel közösen utasítást adhatott volna az Alkincstárnoknak a kifizetésre.
A kérelmet ismét benyújtották a jelenleg hivatalban lévő Hagyatékkezelőhöz, aki viszont nem volt hajlandó elődje véleménye alapján intézkedni, az 1859. március 30-án kelt levele szerint elsősorban arra a félelmére hivatkozva, hogy személyes felelőssége lenne, ha valaki az összeg kiosztását követően megalapozott igénnyel állna elő.
Nehéz megérteni, hogyan jöhetett egyáltalán szóba a tisztviselő személyes felelőssége az ügyben. Ha ugyanis az eredeti kiutalásra utasítást adtak volna az 50. és 51. szakaszok alapján, a Hagyatékkezelő az 52. szakasz értelmében minden személyes felelősség és kártérítési kötelezettség alól mentesült volna az említett összeggel kapcsolatos intézkedéseit illetően. Az 51. szakaszban fogalt kitétel hatásairól nem fejtem ki a véleményemet, ugyanis ez a jelen kérelem szempontjából szükségtelen, és a Kormányt képviselő főtanácsnok is azzal érvel, hogy az eredeti kiutalást már elrendelték. Abban az igen valószínűtlen esetben tehát, ha valaha bárki is megkérdőjelezné a döntést, a Kormány köteles lenne a Hagyatékkezelőtől átvállalni a felelősséget (ha ilyen felelősséget megállapítanának).
A Kormány nem nyújtott be technikai jellegű kifogást sem az igénnyel, sem annak bizonyítékaival szemben, hanem – igen helyesen – egyedül azt tekintette feladatának, hogy a vagyont megfelelően szétossza a tényleges jogosultak között, és mentesüljön minden jövőbeli kötelezettség alól miután kifizette a pénzt, amelyet több mint fél évszázadon át vitathatatlanul hűségesen és gondosan kezelt, mialatt Cazar Gregorio legközelebbi hozzátartozói ültek a jogaikon.
Ezek tehát a körülményei a jelen fellebbezésnek, melyben azt kérik, hogy Bíróságunk a költségek és kiadások megtérítését követően az említett 229.155 rúpiából fennmaradó összeget ági örökösödés szerint ossza szét a felperesek között, akik valamennyien Mighardich testvére, Arzumi öt gyermekének, nevezetesen Hassanetnek, Stephannak, Agnesnek, Sukiasnak vagy Raphaelnek a leszármazottai vagy képviselői.
Több mint száz személy jelentett be jogos igényt, akik Konstantinápolyban, Philippopoliszban és az osztrák domíniumokban élnek, és vannak köztük olyanok is, akik azt állítják magukról, hogy Parsedan egyedüli élő leszármazottai. Utóbbiak kifejezetten lemondanak minden követelésről azon végrendelet alapján, amelyben állítólag Mighardich Parsedant jelölte meg örökösének, és most a Sukias atya által 1786-ban hivatkozott származási igazolásra alapozzák igényüket, beismerve, hogy Parsedan hamisan állította, hogy anyja, Hassanet nem unokahúga, hanem testvére Mighardichnak.
Ami a jelen Bíróságot illeti, az 1798. évi államtanácsi határozat rendelkezéseit továbbra is végre kell hajtani a vagyon kiosztása előtt. A határozat azt írta elő, hogy bizonyosságot kell szerezni arról, hol volt Cazar Gregorio lakóhelye, amikor meghalt, hogy a lakóhelye szerinti ország törvényei szerint rendelhessék el a hagyaték kiosztását, illetve e célból meg kell győződni arról is, hogy halálakor kik voltak a legközelebbi rokonai.
Meg kell tehát vizsgálnom, milyen bizonyítékokat tártak a felperesek a Bíróságom elé azokon kívül, amelyeket 1815-ben adtak elő, amikor az ügyet a bombayi polgári bíróságok utoljára tárgyalták, és amikor a bírósági titkár jelentésében arról számolt be, hogy bizonyítékok híján nem tudja sem a családfát felállítani, sem Cazar Gregorio legközelebbi rokonait kétséget kizáróan azonosítani.
A felperesek a jelen fellebbezéshez csatoltak egy 1850-ben és egy 1856-ban kelt, majd 1857. május 1-re javított származási igazolást. Az igazolásokat az örmény nemzet főpátriárkája írta alá és látta el hivatali pecsétjével Konstantinápolyban, amit a helyi brit nagykövetség hitelesített. A származási igazolás láthatóan alapos kutatás után, különös gondossággal készült.
Raphael leszármazottai egy különleges származási igazolást is csatoltak, amelyet a mechitaristák bécsi ágának rendje vagy gyülekezete látott el hivatalos aláírásával és pecsétjével. A mechitarista rend egy örmény katolikus szerzetesrend, amely az osztrák domíniumokban szabadon működhet vallási szervezetként.
A származási igazolás tanúsága szerint Sukias atya „római katolikus pap volt, aki utód nélkül halt meg”, és a felperesek elismerik, hogy Cazar Gregorio hagyatékából a rá eső részt a velencei mechitarista rendre hagyta, továbbá elismerik a beadványban foglalt végrendeletet is. A végrendelet állítólag Kalkuttában készült 1789-ben. Azt állítják, hogy 1790-ben az egyik végrendeleti végrehajtó a végrendelet utasításai szerint kiküldött egy másolatot, amely a nyilatkozatok szerint a borítékkal együtt ma is fellelhető a rend levéltárában. A beadvány szerint megkísérelték felkutatni a végrendelet eredeti példányát a Kalkuttai Legfelsőbb Bíróság hivatalaiban, de a kutatás nem vezetett eredményre, azonban mivel nem nyújtottak be kutatási igazolást vagy más hitelt érdemlő okiratot, a Bíróság nem tudja elfogadni a másolatot bizonyítékként.
Mielőtt rátérnék a Bíróság elé tárt okirat következményeire, úgy vélem, mivel a tárgyaláson is nyilatkoztak erről, helyénvaló megjegyezni, hogy a Bombayi Felsőbíróság és jogelődje által felhasznált eredeti okiratok ma már nem állnak rendelkezésre. Az ügy előrehaladását jelentős ideig hátráltatva alapos kutatást végeztünk azokban a nyilvántartásokban, amelyeket az említett bíróságok 1824-es megalapításakor átadtak a jelen Bíróságnak, és amelyeket ma már a jelen Bíróság tisztségviselői vezetnek. Kötelességemnek éreztem ellenőrizni az említett állítás helyességét, mivel ha igaznak bizonyul, véleményem szerint ilyen idő távlatából a jelen Bíróságnak másolatban és idézésben is el kell fogadnia bizonyítékként minden olyan okiratot, amely szerepel az említett bíróságok hozzáférhető jegyzőkönyv-gyűjteményeiben és egyéb nyilvántartásaiban, illetve amelyek természetes és hiteles forrásból származnak. Sajnálattal kell közölnöm, hogy a kezemben tartom a Bíróság főjegyzőjének, egyházi nyilvántartás-vezetőjének és titkárának igazolását arról, hogy e feljegyzések ma már nem lelhetők fel – még a bírósági titkár 1815-ös jelentése sem, jóllehet a kapcsolódó végzések fennmaradtak.
Az Állami Hagyatékkezelőnél is elrendeltem a kutatást, de ott sem találtak olyan okiratot, amely az ügyhöz kapcsolódna. Jómagam is átvizsgáltam minden olyan fennmaradt jegyzőkönyvet a Felsőbíróság és jogelődje nyilvántartásából, amely hivatkozik Cazar Gregorio hagyatékára, és az előbbi bíróság jegyzőkönyvei közt azt találtam, hogy 1787-ben a bíróság elé tárt eredeti okiratok egy részét állítólag teljes terjedelmükben lemásolták, de a nyilvántartásokban általában csak a jegyzőkönyvek maradtak fenn, amelyek vajmi keveset árulnak el a tényekről.
Reménytelen lenne további információ után kutatni a Bíróság nyilvántartásaiban.
Azokra a másolatokra, feljegyzésekre és idézetekre hagyatkozva tehát, amelyeket úgy érzem, a körülmények ismeretében el kell fogadnom bizonyítékként, arra a következtetésre jutottam, hogy Cazar Gregorio halálának időpontjában Bengálban lakott, nőtlen volt, és vállalkozásának székhelye és lakóhelye is Dakkában volt. Egy alkalommal, mielőtt Bászra városát elhagyta volna, végrendeletet készített, és úgy rendelkezett, hogy a végrendeletet küldjék el Kalkuttába, ha hírét veszik, hogy épségben megérkezett oda. Évekkel később, mikor utolsó útjára indult Kalkuttából, meghatalmazást adott Satoor Gregoriónak arra, hogy „távollétében és visszaérkezéséig” eljárjon helyette. Nincs arra utaló jel, hogy vissza szándékozott volna térni szülővárosába, Shorotba, ahonnan rokonsága – úgy tűnik – még a halála előtt Konstantinápolyba vándorolt. Azonban annak sincs nyoma, hogy velük levelezett vagy más módon kapcsolatot tartott volna. Számomra tehát világos, hogy egy örmény származású személyről van szó, aki azonban halálakor India brit uralom alatt álló területén lakott.
Az indiai Legfelsőbb Bíróságok a brit jogalanyokra vonatkozó jogszabályokat az örményekre is mindig alkalmazták, így Cazar Gregorio vagyonát a hagyatékátadás törvényes rendje szerint kell szétosztani a legközelebbi rokonai között.
A következő szempont, hogy van-e bizonyíték az igények alapjául szolgáló családfára, és ha igen, annak mekkora részére. A származásra és illetékességre vonatkozó bizonyítási jog, amely az 1835. évi II. törvénnyel megváltozott, úgy vélem, lehetővé teszi számomra, hogy Parsedan és Sukias atya tanúvallomását – jóllehet egy ponton egymásnak ellentmondanak –, valamint talán Ephraim Josepha 1798-ban Nagy-Britannia Államtanácsa előtt tett tanúvallomását is származási nyilatkozatként fogadjam el.
Az Államtanács határozatának azon részét, amely lényegében elrendeli Parsedan és Sukias költségeinek megtérítését a hagyaték terhére, továbbá feljogosítja őket arra, hogy a hagyatékkal kapcsolatos perek folytatására további összegeket igényeljenek a bíróságoktól, nehéz másként értelmezni, mint hogy az Államtanács szerint Parsedan és Sukias is legközelebbi hozzátartozóként jelentette be az igényét a hagyatékra, és ha ez így van – mivel a Parsedan által előterjesztett családfában egyáltalán nem szerepel Sukias, míg Sukias elfogadta Parsedan igényét a hagyaték azon részére, amire Mighardich unokahúgának gyermekeként és nem unokaöccseként jogosult –, akkor feltételezhető, hogy az Államtanács inkább a Sukias által előterjesztett családfa irányába hajlott.
A jelen ügy valamennyi felperese, ideértve Parsedan állítólagos leszármazottait is, a Sukias atya által 1786-ban előterjesztett családfára alapozza igényét.
1798-as határozatában az Államtanács láthatóan nem tekintette Parsedan Mighardich végrendeletére vonatkozó állítását bizonyítottnak vagy hitelesnek. Hatvan éven át nem állt elő senki további követeléssel erre hivatkozva, és a jelen beadványukban Parsedan állítólagos leszármazottai is kifejezetten lemondanak minden jogukról, amely az állítólagos végrendelet alapján őket megilletné.
Figyelembe véve tehát az Államtanács 1798-as határozatából levonható következtetéseket; azt, hogy Parsedan a későbbiekben láthatóan nem tartott ki az általa korábban előadott családfa mellett; azt, hogy 1813-ban Sukias atya képviselőin kívül senki sem jelentkezett a legközelebbi hozzátartozók felkeresésére közzétett hirdetményekre; továbbá azt a tényt, hogy a Sukias által előadott családfát a mostani felperesek több generációja is elfogadja; úgy vélem, észszerűen feltételezhető, hogy a Sukias atya által 1786-ban előterjesztett családfa felelt meg a valóságnak, így Cazar Gregorio hagyatékát – mivel Mighardich gyermektelenül és végrendelet nélkül halt meg – öt egyenlő részre kellett volna osztani Arzumi öt gyermeke, nevezetesen Hassanet, Stephan, Agnes, Sukias és Raphael között.
A családfát azonban nem tudom ennél a rokonsági szintnél tovább vinni. A főpátriárka és a mechitaristák rendjének bécsi ága által kiállított igazolások, bár hitelességükhöz kétség nem fér, nem minősülnek törvényes bizonyítéknak a Bíróság előtt, így nem hagyatkozhatok rájuk.
Az érvelésekben nagy hangsúlyt kapott, hogy a Bíróság a jogszerű fellebbezés sajátos jellegéből adódóan jogosult arra, hogy ne pusztán a törvényes bizonyítékok alapján, hanem erkölcsi meggyőződésére is hallgatva járjon el.
Ezzel a nézettel nem tudok egyetérteni. A Bíróság nem hagyatkozhat sem erkölcsi meggyőződésére, sem bármi másra, amely megítélése szerint nem törvényes bizonyítékon alapul. Ezt az alapelvet a Lordok Háza által megvitatott Robson kontra Legfőbb Államügyész ügyben (10 Clark and Finally 471) világosan lefektette Lord Cottentram, Lord Brougham és Lord Campbell. Az elvnek további különös jelentőséget ad, hogy Lord Brougham (akinek igazságügyi miniszterként hozott döntése ellen a fellebbezés irányult) saját bevallása szerint életében nem hozott kelletlenebb és fájdalmasabb döntést semmilyen ügyben. Elmondása szerint: „ilyen ügyekben az ember mindig úgy érzi, hogy a fél nem azért esik el a hagyatéktól, mert a Korona valóban jogosult lenne rá a legközelebbi rokon mulasztása miatt, hanem pusztán azért, mert a fél nem tudja szigorúan törvényes bizonyítékokkal igazolni, hogy tényleg az, akinek mondja magát.” Hozzátette: az ügyet tárgyaló Littledale bíró úr tájékoztatta, nincs erkölcsi kétsége afelől, hogy az ügy valóban igaz volt, de a törvényes bizonyítékok nem voltak elégségesek.
A felpereseknek tehát csak arra tudok lehetőséget biztosítani, hogy érvelésüket törvényes bizonyítékokra alapozzák.
Az 1855. évi VIII. törvény értelmében a Bíróság szóban vagy eskü alatt, gyorsított eljárásban tett nyilatkozat formájában fogadhat el tanúvallomást, de véleményem szerint arra is van lehetősége, hogy hivatalos megkeresés útján kérje a tanúk meghallgatását az illetékességébe tartozó ügyekben.
Kész vagyok tehát – ha a felperesek is kérelmezik –, hivatalos megkeresést kiküldeni Konstantinápolyba, Philippopoliszba, Bécsbe és Velencébe, hogy foganatosítsanak tanúmeghallgatásokat a leszármazás és jogosultságok kérdésében, és mivel a származási igazolások is láthatóan nagy gonddal és körültekintéssel készültek, valószínűsítem, hogy az 1855. évi bizonyítási törvény 18. és 47. szakaszaiban foglalt jogi eszközökkel nem ütközhet komoly nehézségbe, hogy az igazolásokban rögzített tényeket törvényes és hiteles formába öntsék.
A Bíróság a megkeresést akár a helyi brit miniszterekhez vagy konzulokhoz is intézheti, akik egy vagy két helyettesükön keresztül, vagy az általuk megnevezett két vagy több személyen keresztül jogosultak lennének a tanúmeghallgatás lefolytatására. Így biztosítva lenne egy magas rangú tisztviselő felügyelete és felelőssége, de a feladat mégsem róna rá súlyos terhet.
Ez esetben elrendelném, hogy a tanúmeghallgatások előtt egy hónappal tegyenek közzé hirdetményt Konstantinápolyban, Philippopoliszban, Bécsben és Velencében, közölve a meghallgatás tárgyát és figyelmeztetve minden jogosultat, hogy ha nem jelennek meg, a Bíróság kizárja őket a tervezett hagyatékfelosztásból. A hirdetményeket a bombayi, kalkuttai és madrasi hivatalos lapokban is közzé kellene tenni.
Bombay Kormányának jóváhagyásával elrendelném 2000 rúpia kiutalását a konstantinápolyi miniszter részére, illetve 1000 rúpia kiutalását a bécsi miniszter részére a megkeresések teljesítésével kapcsolatban felmerülő indokolt költségek fedezetéül.
Amint megérkeznek a hivatalos válaszok mindazok nevével, akik Arzumi öt gyermekének leszármazottaiként vagy azok képviselőiként törvényesen jogosultak a kiosztandó hagyatékból részesülni, először gondoskodni fogok valamennyi indokolt költség és kiadás megtérítéséről, valamint annak a 2000 rúpiának a kifizetéséről, amelyet az Állami Hagyatékkezelő fizetett ki a felperesek képviseletében eljáró néhai Isaia Mizrek atyának, majd pedig haladéktalanul elrendelem, hogy Cazar Gregorio hagyatékának fennmaradó részét öt egyenlő részre osszák fel, és a hivatalos megkeresést is teljesítő vagy hasonló tisztviselőkön keresztül és felügyeletével osszák ki a jogosult feleknek.
A főtanácsnokot minden eljárásról értesíteni kell a kérelem ügyében, amelyet a főtanácsnok javaslatára fél évig nyitva tartok, hogy valamennyi fél megindíthassa a szükséges eljárásokat. Az Állami Hagyatékkezelő a Korona jóváhagyásával jogosult az ügyben való személyes megjelenésével összefüggő kiadásait levonni a hagyatékból.
Az előadott érvelések során igen súlyos észrevételeket fogalmaztak meg azzal kapcsolatban, ahogyan Bombay Kormánya eljárt az ügyben, jelentős részben azokra – a kérelemben is idézett – megjegyzésekre hivatkozva, amelyeket a török miniszter tett a brit kormánynak címzett levelében.
Mind a levél, mind pedig az észrevételek komoly félreértésről tanúskodnak azt illetően, hogy milyen jogai és kötelességei vannak a kormánynak a jelen ügyhöz hasonló vagyonok esetében.
A fentebb hivatkozott Robson kontra Legfőbb Államügyész ügy több tekintetben is hasonlít a jelen ügyre, és Cottentram igazságügyi miniszter úr döntésében teljesen világosan megfogalmazza a Korona jogait és kötelességeit hasonló helyzetekben. Az örökhagyó (bizonyos Trontoack) 1785-ben halt meg Madrasban, jelentős ingó és ingatlanvagyont hagyva örököseire, azonban végrendeletében leírta, hogy nem tudja kik is azok. 1794-ben elrendelték, hogy a bírósági titkár kutassa fel a törvényes örökösöket és legközelebbi hozzátartozókat. A bírósági titkár 1813-ban jelentette, hogy bizonyos Skeen jelentett be igényt a hagyatékra legközelebbi hozzátartozóként, de jogosultságát nem tudta bizonyítani. 1814-ben további utasításra megállapították, hogy örökös vagy legközelebbi hozzátartozó hiányában a hagyaték Őfelsége kincstárát illeti. 1825. júniusban beadványt nyújtottak be a Bíróság végrendeleti osztályára, amelyben egy csatolt családfára hivatkozva kérték, hogy továbbítsák az ügyet a bírósági titkárhoz a legközelebbi hozzátartozó stb. felderítse érdekében. A Koronát képviselő Legfőbb Államügyész hozzájárult ehhez, és az ügyet továbbították. A bírósági titkárság befogadta a beadványt, megvizsgálta a bizonyítékokat, majd 1827-ben arról számolt be, hogy a felperesek nem tudták bizonyítani igényüket.
Lord Brougham egy külön eljárásban, amelyben a Legfőbb Államügyész volt az alperes, vizsgálta meg a felperesek jogcímigényét. A tárgyalásra 1831-ben került sor. A felperesek új tárgyalást követeltek, de az igazságügyi miniszter elutasította a kérelmüket. E döntéssel szemben a Lordok Házához fellebbeztek, amely 1843-ban hozott ítéletet az ügyben. A Lord Cottentram által kihirdetett ítélet 97. oldalán a következő áll:
„A Korona tulajdonjoga rendszerint nem azon a – meglehetősen valószínűtlen – körülményen alapul, hogy nincs legközelebbi hozzátartozó, hanem azon, hogy nincs olyan személy, aki bizonyítani tudná, hogy ő lenne az. A Korona tulajdonjoga mindaddig teljes, amíg ilyen bizonyítékot elő nem terjesztenek, és ha valaki ilyennel próbálkozik, csak akkor járhat sikerrel, ha megfelelő bizonyítékkal tudja igazolni jogosultságát.”
A Korona feladatát ebben az ügyben is világossá tették Lord Brougham észrevételére válaszolva, aki szerint biztosítani kell, hogy a pervesztes felek az ítélet jogerőre emelkedése után más formában jogorvoslatért folyamodjanak a Koronához, ahol reményei szerint több könyörületre találnak.
Lord Cottentram a következőképpen fogalmaz: „A Korona mindaddig köteles megőrizni a vagyont, amíg valaki megalapozott igénnyel nem áll elő, és természetesen ennek hiányában nem várható el, hogy a Korona nagylelkűségében bárkinek is kiutalja a vagyon bármely részét. A Koronát tanácsoló személyeknek tehát teljesen biztosnak kell lenniük abban, hogy nincs más, aki rokoni szálra hivatkozva igényt támaszthatna.”
Véleményem szerint Bombay Kormánya se többet, se kevesebbet nem tett, mint ami a birodalom legfelsőbb jogi szerve által előírt feladata. Hozzáteszem azonban, hogy figyelembe véve a bizonyítékok és a származási igazolás értékelését, valamint azt, hogy az utóbbi dokumentumot az örmény nemzet magas rangú, illetékes tisztviselői igen alapos utánajárással készítették el, jószerint semmilyen erkölcsi kétségem nincs afelől, hogy a kérelemhez csatolt családfa helyes, és a rá hivatkozó felek valóban jogosultak arra, hogy a fent említett módon részesedjenek a hagyatékból.
Urquhart úr törökökről szóló, 1833-ban kiadott könyve szerint az örmény nemzet főpátriárkája (aki a családfa pontosságáért kezeskedik) polgári hatáskörökkel is rendelkezik az örmény közösség felett, amit Madden úr is megerősít egy frissebb, 1862-ben megjelent munkájában.
Ha tehát hivatalos megkeresés útján bizonyosságot szerezhetnénk arról, hogy a származási igazolás az örmény nemzet körében azonos joghatállyal bír, mint a bírósági titkár jelentése a mi bíróságainkon, az talán Bombay Kormányát és a Koronát is kellőképpen meggyőzné arról, hogy a vagyon érintett része a megfelelő kezekbe kerülne, és a Kormány talán befogadná a török kormány nevében eljáró török miniszter indítványát is, amelyben vállalta, hogy megfelelően kiosztja a joghatósága alá tartozó felek között az általuk követelt örökrészt. Az említett indítvány befogadása esetén azonban észszerű lenne, ha a török kormány garanciát vállalna arra a felettébb valószínűtlen, mégis lehetséges esetre, ha az örökrész kiosztása után újabb hozzátartozó megalapozott igénnyel állna elő. A vagyon háromötödére török, a fennmaradó részére osztrák személyek tartanak igényt.
|